Örök megfigyelőként, csendes szemlélődőként nincs könnyű dolgom a mai világban. Miután rájöttem, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok teljesen egyedül (sőt!) , talán kicsit könnyebb. Szükséges hozzá egy hosszabb önismereti folyamat és önreflexió, ami által elérhetünk oda, hogy akár kalandnak is tűnjön "kilógni a sorból" (mondjuk azzal, hogy be sem állunk...). Megmutatni magam 25 év alkalmazotti viszony és egy olyan munkakör után, ahol szinte láthatatlan az ember...számomra kihívás.

Miután elhatároztam, hogy régi életemnek ezennel vége, fogalmam sem volt arról, hogy merre visz az élet, merre tart az utam. Miután pihentem egy hónapot, elkezdtem egy olyan munkát, ami fizikailag aktívan tart, szellemileg azonban nem köt le. Tanulni vágytam. Az alkalmazotti lét mellett kilenc éve segítem sorstársaimat a felépülésükben, elsősorban a fizikai komfortérzet elérésében és az új étkezési szokások kialakításában. Mindig éreztem, hogy a betegségem kialakulásában nem igazán játszhattak szerepet a környezeti tényezők, az addigi életvitelelem, az étkezési szokásaim. Már csak azért sem, mert a statisztikai esélyem a nullával volt egyenlő. Emiatt elkezdtem keresni, hogy a testi tünetek megjelenésében és a betegség kialakulásában milyen szellemi, lelki összefüggéseket lehet találni. Sikerült is jó néhány dolgot felfedezni. A legtöbb új ismerettel nagyon nehéz volt szembesülni és nem mondhatom, hogy az út végén járnék. Minél többet tanulok és tapasztalok, annál inkább érzem, mennyire keveset tudok. 

Tapasztalataim szerint egyre többen kezdenek sorstársaim és érintettjeik, valamint a környezetemben élők önismerettel foglalkozni. Bármennyire tiltakozunk akár évekig, évtizedekig, bizony nagyon nagy szükség van arra, hogy megismerjük igazán magunkat, ami által kicsit megismerhetünk másokat és jobban boldogulhatunk a különböző embertípusok világában.

Olyan módszert kerestem, ami segíthet másoknak is. Life és business coachként végeztem. Imádtam a módszert és nagyon tetszett, hogy végre nem tanácsot adhatok, hanem segíthetek mindenkinek megtalálni a maga útját, elérni céljait. Sikereim voltak már a gyakorlás során is, bár nagyon nehezen álltam neki, mert még mindig gondom volt van azzal, hogy megmutassam magam. Eddig nagyon jól ment a weboldalon keresztül, vagy azáltal e-mailben tanácsot adni, kommunikálni. Ott csak az volt a fontos, hogy létezik egy olyan ember, aki már túl van a dolgokon és segíthet.

De most meg kell mutatni magam. A külsőm, a mimikáim...egyáltalán azt, hogy a név és írás mögött ki is vagyok én valójában. Mások antiszociálisnak tartottak és sokszor már majdnem én is magamat, mert kerültem a nagy társaságot, a nagy családi összejöveteleket, szívesen voltam egyedül és sokszor elég volt, hogy csak írásban tartom a kapcsolatot és csak bizonyos emberekkel. Szívesen zárom el magam akár hetekre is a könyveimmel, a kutyáimmal, ahova még a férjem befér, de más már nem nagyon. Nincs szükségem sok külső ingerre, ösztönzésre. Szeretek elmerülni abban, amit csinálok. Szívesen mélyülök el a saját gondolataimban. Inkább hallgatok, mint beszélek, emiatt zárkózottnak, távolságtartónak tűnök, néha akár arrogánsnak is, pedig csak kétszer megfontolom, amit mondani szeretnék, illetve szívesen meghallgatom az embereket. Nagyobb csoportokban, váratlan helyzetekben vagy nyomás alatt szinte mindig zavarban érzem magam. Elfogadtam, hogy ilyen vagyok, de azért néha kibújok a csigaházamból.

Pár nappal ezelőtt regisztráltam egy öt napos előadássorozatra, az áramlással kapcsolatban. Ez az élmény azt takarja, hogy van az elme működésének egy olyan állapota, melyben az ember teljesen el tud merülni abban amit éppen csinál, amitől feltöltődik, amiben örömét leli és abban a pillanatban semmi más nem érdekli. Pozitív pszichológiának hívják és Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik. Szerintem annyian vagyunk a programban, hogy nincs ember, aki ne tudná miről írok.

Időt "szenteltem" rá, hogy minden előadást végighallgassak és mondanom sem kell, voltak nagyon jó és hasznos dolgok benne, amelyekkel még foglalkozom a későbbiek során és új dolgokat, megközelítéseket és szemléletet is volt lehetőségem megismerni.

Amiért mégis tollat billentyűzetet ragadtam, azt talán már sejteni lehet, hiszen adtam egy címet a bejegyzésnek és idézőjelbe tettem egy szót.

Mindig is érdekelt a spiritualitás, a betegségem óta pedig egyre inkább. Én ezt vállalom is, sokunkkal ellentétben, én nem érzem magam kellemetlenül emiatt senki előtt, viszont nem is erőltetem senkire a szemléletemet. Egyre inkább nincsenek elvárásaim semmivel és senkivel kapcsolatban, mert akkor nem is csalódhatok, ezt már megtanultam a saját bőrömön.

DE! Azt gondolom, illetve az elvárás helyett az volt az elképzelésem, hogy egy ilyen  programban, mellyel nagyon sok embert céloznak meg az éteren keresztül a különböző spirituális tanítókkal és előadókkal, pszichológusokkal, médiumokkal, akik változást szeretnének elérni a környezetükben és a világban, hogy megpróbálják megválogatni gondolataikat és szavaikat. Tehetik mindezt teljes nyugalommal, hiszen nem élő előadásokról van szó, hanem felvett félórás szettekről.

Rátérek végre a lényegre. Számtalanszor elhangzott, szinte már a fülemet sértette, hogy szánjunk időt, vagy szakítsunk időt az általunk szeretett emberekre, az általunk kedvelt cselekedetekre.

Amire időt szánok, azt a szép magyar nyelvünk szerint szánalommal teszem. Kifejező nyelv, számomra a legkedvesebb, és nem csak azért, mert magyar vagyok, hanem mert tényleg csodásnak és kifejezetten színesnek tartom. Vagyis az én olvasatomban, amire sajnálom az időt, azt megette a fene nem szívesen teszem meg, az nem szívből jön, hanem annyira utálom, hogy kifejezetten rossz érzés kerít hatalmába, hogy meg kell tennem. És még csak nem is önszántamból teszem. Ha kell, akkor valami kényszerít, tehát nem szívből jön.

A másik szó, ami szintén fülsértő, bár kevesebbszer hangzott el, az az időt szakítani. Vagyis tépjek magamnak egy kis időt azokból a dolgokból, melyekkel szívesen foglalkozom. Egyre inkább nem teszem. De nem fejtegetem tovább ezt a gondolatmenetet, pont az előadások hallgatása közben olvastam egy Feldmár András idézetet, mely szerintem helytálló és én továbbra is így teszek:

Szerintem az élet olyan rövid, hogy ki kell fejlesztenünk azt az intuíciót, ami megsúgja, hogy kivel és mivel érdemes foglalkozni, valamint kivel és mivel nem.

Ismét egy hihetetlen szám. Akárcsak a 40.000 látogató az egyik weboldalamon. Micsoda szülinapi ajándék! Ezek után ennek a posztnak számvetésnek kellene (?) lennie, de nem lesz az. Na jó, de. Csak egy kicsit.

Olyan dolgok történtek az elmúlt kilenc év alatt, melyekre álmomban sem gondoltam volna. Tudtam, éreztem, hogy teljesen meg kell változtatnom a gondolkodásomat, ha életben akarok maradni. Pláne, ha nem mindegy, az az élet milyen minőségű lesz. Hogy milyen hosszú, azt szerencsére nem tudjuk előre. Megértettem, hogy nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket, mert bizony minden problémát magunknak okozunk. Nagyon nehéz volt elfogadnom, de ma már nincs semmi kétségem e felől.

Mindig is útkeresőnek tartottam magam, de talán most érzem életemben először azt, hogy a saját utamat járom. Hátrahagytam a hivatásom, teljesen új dolgokba kezdtem és nagyon élvezem. Úgy gondolom, és a zsigereimben is érzem, hogy a helyemen vagyok. A puzzle összeállt. Nem hiányzik egy darabja sem. A gyomrom sem. Fura, de az életem így teljes. Ahogy van. És minden úgy jó, ahogy van. Mindenem megvan. Képes vagyok gondolkodni, írni, beszélni, tanulni és fejlődni. Mi más kellene még? De nem állhatok meg, mert én is azt gondolom (mint sokan mások), hogy minél többet tanulok, annál inkább érzem, mennyire keveset tudok.

Megyek tovább az utamon. 

Weboldalamon lévő Rólam szóló bejegyzésben megemlítem, hogy olyan családba születtem, ahol a "mai napig én vagyok a  fekete bárány..." Persze, ahogy akkor is leírtam, valóban hozzászoktam, mégis sokáig bántott. Aztán túltettem magam rajta. Pár napja azonban ismét előkerült, egy Bert Hellinger-féle írás kapcsán, valamint egyik kliensem családállítással kapcsolatos élménybeszámolója által. Eddig nem került rá sor, de úgy érzem, ha ismét velem szembe jön a lehetőség, nem hagyom ki, hogy kipróbáljam ezt a módszert. Majd eszembe jutott az asztrozófiai képletem elemzése is. Nagyjából az alább leírtakat tartalmazza, melyek alapján ismét a helyére került szerény 44 évem ( na jó, van még 11 napom addig...) kis darabkája.

Egy család fekete bárányai valójában a családfájuk felszabadítói.

Azok a családtagok, akik nem alkalmazkodnak a családi szabályokhoz vagy hagyományokhoz, akik folyamatosan próbálják forradalmasítani a meggyőződést.

Akik a családi vonalak jól megvert ösvényei ellen választanak, azok, akiket kritizálnak, ítélkeznek, sőt elutasítanak.

Ezeket azért hívják, hogy megszabadítsák a családot az egész generációkat frusztráló ismétlődő mintáktól.

Ezek az úgynevezett "fekete bárányok", azok, amelyek nem illenek, amelyek lázadással üvöltenek, valójában javítanak, méregtelenítenek és új virágzó ágakat hoznak létre a családfájukon.

Számtalan irreális vágy, összetört álom vagy őseink frusztrált tehetsége mutatkozik meg ezen a lázadáson keresztül.

Tehetetlenségért a családja bármit megtesz a törzse semleges és mérgező pályájának fenntartásáért, ami nehézkessé és konfliktusossá teszi a lázadó feladatát.

Hagyd abba a kétkedést, és vigyázz a ritkaságodra, mint a legdrágább virág a fádon.

Te vagy minden ősöd álma. 

Az utóbbi hetek-hónapok tapasztalatai íratják velem most ezt a bejegyzést.

Nem felhívás, inkább csak kérés jelleggel.

Bevezetőnek úgy érzem, le kell írnom (és nem magyarázkodásnak szánom), hogy bár tudom, az internet világa lényegesen könnyebbé teszi a kapcsolatfelvételt bármilyen fórumon, azzal is tisztában vagyok, hogy a mai világunk sokkal közvetlenebb és a magánszféra összefolyt a közszférával, valamint azt is tudom, hogy a segítő területet választottam immár hívatásul, hiszen ide húzott a szívem a pénzügyi világ után helyett, amiben 25 évig leltem örömömet és küzdöttem meg az elismerésekért, de mégis szeretném a magánéletemet elválasztani a segítő foglalkozástól.

A blogbejegyzésekben és a weboldalon is vállalom magam névvel és arccal. Az nlc.hu által közzétett cikkben több képpel is. A kapcsolatot is fel lehet velem venni írásban, amelyre rövid időn belül, mindenkinek válaszolok. Mégis valahol nehezményezem, amikor a közösségi oldalon magánszemélyként szerepelve, sorstársként keresnek.

Szeretném megtartani azt az oldalt magamnak, a családtagjaimnak, barátaimnak, akikkel ezen a módon könnyebb számunkra a kapcsolatot tartani. Szeretném megtartani a személyes képeket, bejegyzéseket annak a kis szférának, akinek szól.

Volt már ebből sértődés, pedig ott is mindenkinek válaszoltam. Eddig. Kértem, folytassuk e-mailben, a fent leírt okok miatt. Nem kerestek. Így nem is értem, a segítségem így már nem is kell, vagy hirtelen megoldódott a probléma? Költői kérdés, tudom. Magamnak sem tudom megválaszolni. Mindenesetre rendkívül furcsa hozzáállás.

Amennyiben válaszolok azokra az üzenetekre, máris átdob a rendszer a személyesebb térbe, már nyugodtan  hívhatjuk egymást, láthatjuk egymás "Elérhető" állapotát, satöbbi. A következő lépés, hogy bejelölnek ismerősnek. Nem szeretném összemosni a két területet. Konzervatív vagyok, ehhez a világhoz talán túlságosan is, ezt vállalom, de szeretném a személyes teret és a segítő szándékot szétválasztani, amennyire csak lehet.

Köszönöm a megértést.

Elhatároztam, hogy ismét belekezdek a blogírásba.

Majd, ha... 

• munkakört változtatok_nem jött össze
• elhagyom a jelenlegi munkahelyemet_megtettem
• tudok pihenni pár hetet_tudtam
• újra lesz munkahelyem_újra van
• beilleszkedem_sikerült
• sokkal több szabadidőm lesz_én osztom be az időmet
• elindítok ehhez egy új felületet_fél éve megvan
• már tudom, mivel szeretnék igazán foglalkozni_rájöttem
• beiratkozom ehhez egy képzésre_kettőre is járok
• már az egyik a végéhez közelít_így lett
• elfogytak az érvek_itt tartok

A felsoroltak között szerepel a képzés. Két teljesen különböző irányba megyek, mégis összeérnek, mert minden mindennel összefügg. Szerintem (is).

A második képzés, amire jelentkeztem, előbb indult és jóval előbb fejeződik be, mint amire elsőre beiratkoztam. Egészen pontosan már csak egy vizsgám van.

Miért írom le mindezt? Mert sok dolgot szeretek megosztani. Pláne az élményeimet és a felismeréseimet, melyek bagatellnek tűnnek, mégis sokunk életében elakadást okoznak. Pont ezzel foglalkozik az egyik képzés is.

Nekem is van elakadásom, nem kevés, bár úgy tűnik, a legtöbb nem is arról szól, amire én legtöbbször gondolok.

Ez a képzés a Life és Business Coaching, melyből az első fele a szívem csücske, a második fele pedig a jövő zenéje. 

Utolsó gyakorló óránkon, kliens lettem. (Pedig próbáltam megúszni, hogy a mély vízbe lökjenek...) Témát kellett választanom. Valós, rám szabható, tőlem kérdezhető, igazi énemet feltáró, elgondolkodtató, végkifejlettel eséllyel induló...

Van választék. Az önbizalomhiány és a halogatás került terítékre, pedig sok minden másban profi vagyok, ez látszik. Elkerülésben és megúszásban, maximalizmusban.

Mi történt? Nem úsztam meg; ugrottam, mert löktek; gyakorlótársam profin feladta a leckét. Konkrétan valós házi feladat formájában. 

Mire jöttem rá? Semmi értelme halogatni, mert kimaradok egy halom jóból azzal, hogy vélem a több rosszat. 

Mire vezettek rá? Nincs is önbizalomhiányom. Vagy ne legyen. Vagy a kettő együtt. Erős vagyok és magabiztosnak kell lennem belül is, mert kívül ez már látszik, csak magamnak nem hiszem el.

Profin művelem a halogatást? A bejegyzések gyakoriságán látszik.

Én is tanulom magam? Természetesen.

Szeretném jobban szervezni a dolgaimat és jobban élni az életemet? Naná! Tennem kell érte? Bizony.

A felsorolásból kimaradt két dolog, amire hivatkoztam (magamban, magamnak). Az egyik, majd ha... a vizsga. A másik majd, ha... a vizsga utáni közelgő dátum, azaz 2020.11.04., amikor is 9 éves (!) leszek. Fontos? A legfontosabb. Kinek? Kizárólag nekem.

Miért halogassam addig? Miért kell dátumhoz kötni? Hogy olyan legyen, mint a január elsején tett fogadalmak? Vesszenek a tél ködébe? Vagy azért, mert akkor már nem lesz több kifogás? (Dehogynem...)

Nem! Nincs miért halogatni. Éjjel egy óra van, nincsenek olyan klassz gondolataim, mint pár napja, amikor még voltak szuper jó kifogásaim. Gondolom én, a maximalista énemmel. A másik én, aki fejlődni szeretne és nem a túlzott elvárásainak megfelelni, megírta ezt a bejegyzést. Fejlődőképes vagyok? Hát persze. Számít, hogy mások jobbak, szebbek, okosabbak? (Igen, egy picit mélyen még számít, hiszen ez nem múlik el egyik percről a másikra.) Az lett a fontos számomra, hogy saját magamnál legyek minden nappal egy picit jobb. 

Átolvastam? Igen, de csak egyszer. Belejavítottam? Nem, egyszer sem.

Haladok? (Szerintem igen) 

Rövid lehet az élet, ne halogassunk semmit azért, mert úgy érezzük, nem elég jó, nem tökéletes.