Pár nappal ezelőtt regisztráltam egy öt napos előadássorozatra, az áramlással kapcsolatban. Ez az élmény azt takarja, hogy van az elme működésének egy olyan állapota, melyben az ember teljesen el tud merülni abban amit éppen csinál, amitől feltöltődik, amiben örömét leli és abban a pillanatban semmi más nem érdekli. Pozitív pszichológiának hívják és Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik. Szerintem annyian vagyunk a programban, hogy nincs ember, aki ne tudná miről írok.

Időt "szenteltem" rá, hogy minden előadást végighallgassak és mondanom sem kell, voltak nagyon jó és hasznos dolgok benne, amelyekkel még foglalkozom a későbbiek során és új dolgokat, megközelítéseket és szemléletet is volt lehetőségem megismerni.

Amiért mégis tollat billentyűzetet ragadtam, azt talán már sejteni lehet, hiszen adtam egy címet a bejegyzésnek és idézőjelbe tettem egy szót.

Mindig is érdekelt a spiritualitás, a betegségem óta pedig egyre inkább. Én ezt vállalom is, sokunkkal ellentétben, én nem érzem magam kellemetlenül emiatt senki előtt, viszont nem is erőltetem senkire a szemléletemet. Egyre inkább nincsenek elvárásaim semmivel és senkivel kapcsolatban, mert akkor nem is csalódhatok, ezt már megtanultam a saját bőrömön.

DE! Azt gondolom, illetve az elvárás helyett az volt az elképzelésem, hogy egy ilyen  programban, mellyel nagyon sok embert céloznak meg az éteren keresztül a különböző spirituális tanítókkal és előadókkal, pszichológusokkal, médiumokkal, akik változást szeretnének elérni a környezetükben és a világban, hogy megpróbálják megválogatni gondolataikat és szavaikat. Tehetik mindezt teljes nyugalommal, hiszen nem élő előadásokról van szó, hanem felvett félórás szettekről.

Rátérek végre a lényegre. Számtalanszor elhangzott, szinte már a fülemet sértette, hogy szánjunk időt, vagy szakítsunk időt az általunk szeretett emberekre, az általunk kedvelt cselekedetekre.

Amire időt szánok, azt a szép magyar nyelvünk szerint szánalommal teszem. Kifejező nyelv, számomra a legkedvesebb, és nem csak azért, mert magyar vagyok, hanem mert tényleg csodásnak és kifejezetten színesnek tartom. Vagyis az én olvasatomban, amire sajnálom az időt, azt megette a fene nem szívesen teszem meg, az nem szívből jön, hanem annyira utálom, hogy kifejezetten rossz érzés kerít hatalmába, hogy meg kell tennem. És még csak nem is önszántamból teszem. Ha kell, akkor valami kényszerít, tehát nem szívből jön.

A másik szó, ami szintén fülsértő, bár kevesebbszer hangzott el, az az időt szakítani. Vagyis tépjek magamnak egy kis időt azokból a dolgokból, melyekkel szívesen foglalkozom. Egyre inkább nem teszem. De nem fejtegetem tovább ezt a gondolatmenetet, pont az előadások hallgatása közben olvastam egy Feldmár András idézetet, mely szerintem helytálló és én továbbra is így teszek:

Szerintem az élet olyan rövid, hogy ki kell fejlesztenünk azt az intuíciót, ami megsúgja, hogy kivel és mivel érdemes foglalkozni, valamint kivel és mivel nem.