Én magam nem vagyok elkötelezett buddhista, viszont az alábbi tizenkét pont mindegyikével azonosulni tudok. Néhol kicsit nyersnek tűnhet, én őszintének tartom és számomra ez a legfontosabb.

1. Ne érezd magad rosszul azért, mert vannak, akiknek csak akkor jutsz eszébe, mikor szükségük van rád. Érezd magad kiváltságosnak, hogy te vagy elméjükben a gyertya, amely akkor gyullad fel, mikor sötétben van az elméjük.
2. Mindig lesz olyan ember az életedben, aki nem bánik veled jól. Köszönd meg neki, mert erősebbé tesz.
3. Ha valaki rosszul bánik veled, emlékezz: Vele van valami baj, nem veled. Egészséges emberek nem pusztítják el egymást.
4. Amikor fáj, figyelj. Az élet megpróbál neked valamit tanítani.
5. Három megoldás van minden problémára: elfogadni, változtatni, vagy elengedni. Ha nem tudod elfogadni, változtass. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor engedd el.
6. Az, amit gondolnak rólad, nem a te problémád. Véleményük nem fogja számláidat kifizetni. Tehát maradj kedves, szeress kitartóan és légy szabad egyéniség, bármit is mondanak vagy tesznek, soha ne kételkedj értékességedben és az igazság szépségében. Ragyogj, tovább és hagyd a gyűlölködőket gyűlölködni.
7. Mindegy, mennyire tanultnak, tehetségesnek, menőnek, vagy gazdagnak hiszed magad, az, ahogyan másokkal bánsz, végeredményben mindent elmond rólad. A becsületesség minden.
8. Minél kevésbé érdekel, hogy mit gondolnak rólad az emberek, annál boldogabb leszel.
9. A csend a legjobb válasz annak, aki nem értékeli a szavaidat.
10. Ha azt hiszed, minden valaki másnak a hibája, akkor sokat fogsz szenvedni. Majd amikor megérted, hogy minden belőled indul ki, akkor fogsz békére és örömre lelni.
11. Ahol nincs tisztelet, ott szeretet sincs.
12. A kapcsolatok sohasem halnak természetes halált. Megöli őket az ego, az elutasítás és a hozzáállás.

Márai Sándor: Füves könyv

A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a közvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.  

Ha életünkben a bizalom a fő kihívás, akkor valószínűleg olyanok vagyunk, akiket általában az irányít, amit mások gondolnak. A teljesítménykényszer, az örömszerzés vágya, a bizonyításvágy és a színlelés gyakran fognak a bizalom útjába állni. A bizalom fejlesztésére szolgál, ha megtanuljuk az egyik lehetséges utat, a bizalom hét elemét a gyakorlatban is alkalmazni.

 

1. Határok. A határok kijelölése, fenntartása és tisztelete. Ebben az a kihívás, hogy lemondjunk róla, hogy mások kedveljenek és megbirkózzunk attól való félelmünkkel, hogy csalódást okozunk.
2. Megbízhatóság. Meg kell tanulnunk, hogy kimondjuk, amit valójában gondolunk, és amit kimondunk, azt komolyan is gondoljuk. Ebben az a kihívás, hogy ne kötelezzük el magunkat túlságosan, és ne ígérjünk túl sokat csak azért, hogy másoknak örömet okozzunk vagy bizonyítsunk. 
3. Felelősség. Meg kell tanulnunk, hogyan vállaljunk felelősséget és hogyan legyünk felelősségre vonhatók. Kérjünk bocsánatot, ha tévedtünk. Ebben az a kihívás, hogy elengedjük a vádaskodást, és ne szégyelljük el magunkat.
4. Diszkréció. Meg kell tanulnunk, hogyan tartsunk titkot; ismerjük fel, mi az, amit megoszthatunk másokkal, és mi az, amit nem. Ebben az a kihívás, hogy abbahagyjuk a pletykálkodást és lemondjunk a közös ellenség megtalálásából eredő meghittségről és a túlzott bizalmasságról, amelynek csak az a célja, hogy nagyon gyorsan kapcsolatot teremtsünk.
5. Integritás. Meg kell tanulnunk, hogy értékeinkkel összhangban viselkedjünk akkor is, amikor ez az adott helyzetben kellemetlen és nehéz. A kihívás az, hogy ezekben a pillanatokban a bátorságot válasszuk a kényelem helyett.
6. Ítélkezésmentesség. Meg kell tanulnunk, hogyan nyújtsunk segítséget, és hogyan fogadjuk el azt. Ebben az a kihívás, hogy felejtsük el a "segítő és megoldó" szerepet, amivel azonosítjuk magunkat, és amivel érdemeinket bizonygatjuk. 
7. Nagylelkűség. Meg kell tanulnunk, hogyan jelöljük ki azokat a határokat, amelyeken belül nagylelkű feltételezéseink legyenek másokról. Ebben az a kihívás, hogy őszintén és világosan tudassuk, mi az, ami részünkről elfogadható, és mi az, ami már nem.

                                                                                                                                                                Brené Brown

Brené Brown

A fájdalom hajthatatlan. Fel fogja hívni magára a figyelmet. Hiába próbáljuk szenvedélybetegségekbe fojtani, kiverni egymásból, sikerrel és anyagi javakkal csapdába ejteni vagy gyűlöletünkkel nyomorgatni, a fájdalom megtalálja a módját, hogy megismerjük.

Csak akkor fog csillapodni, ha tudomásul vesszük és foglalkozunk vele. Szeretettel és könyörülettel fordulni a fájdalom felé csupán töredéke annak az energiának, amelyet arra kell fordítani, hogy harcolunk ellene - csakhogy rémisztő a fájdalommal nyíltan szembenézni. Legtöbben nem tanultuk meg, hogyan ismerjük fel, nevezzük nevén és éljünk együtt vele. A családunk és kultúránk arra tanított, hogy a sebezhetőség, amely a fájdalom felismeréséhez kell, a gyengeség jele, ezért arra buzdítottak, hogy legyünk inkább dühösek és tagadjuk. Ám ma már tudjuk, ha érzéseinket tagadjuk, azok átveszi a hatalmat felettünk. Ha érzéseinket birtokba vesszük, feldolgozhatjuk a fájdalmunkat.

A fájdalom birtokba vétele és a küzdelem felvállalása néha azt jelenti, hogy dühbe jövünk. Ha megtagadjuk magunktól a jogot arra, hogy dühösek legyünk, azzal a fájdalmunkat tagadjuk meg. A megszégyenítés megannyi kódolt üzenete rejlik a szokásos "Miért vagy ilyen ellenséges?" "Ne hisztizz!" "Annyi haragot érzek benned!" és a "Ne vedd annyira magadra!" mondatokban. Az összes ilyen reakció valójában burkolt kifejezése annak, hogy az érzelmeid és a véleményed kellemetlen számomra, vagy annak, hogy tartsd meg magadnak és fogd be!

Mondhatnánk a fentiek helyett akár azt: "Legyél dühös, és maradj is az!" Jogunk és szükségünk van rá, hogy átérezzük és birtokba vegyük a dühünket. Ez fontos élmény. Ugyanakkor életbevágóan fontos, hogy felismerjük: a düh és a megvetés (egy kis düh és egy kis undor népszerű keveréke) nem tartható fenn hosszabb ideig.

A düh katalizátor. Ha ragaszkodunk hozzá, kimerít és megbetegít. Ha belsővé válik, megrontja az örömünket és a lelkesedésünket; ha mindig kifejezésre juttatjuk, kevésbé lesznek sikeresek arra tett próbálkozásaink, hogy változást érjünk el, és javítsunk kapcsolatainkon. Olyan érzelem, amelyet át kell alakítanunk valami életadóvá: bátorsággá, szeretetté, változássá, könyörületté, igazságossá. Az is lehet, hogy a düh néha valami sokkal nehezebb érzelmet leplez, például bánatot, megbánást vagy szégyent, és a düh segítségével kell mélyebbre ásnunk, hogy megtudjuk, mit is érzünk valójában. Akárhogyan is, erős katalizátor, de energiavámpír útitárs.

Márai Sándor: Füves könyv

Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot. Csak a halál érzelgés, félelem és oktalan gyávaság nélkül való tudata ad életünknek és írásunknak igazi magatartást. Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk.

Amikor kapcsolatba lépünk valakivel, sokszor az idő elfeledteti velünk a kapcsolat célját. Amikor megismerünk valakit, odaadjuk magunkat a történésnek, a változásnak, mert azt hisszük, hogy a szerelem és elköteleződés megtart és megvéd bennünket a nehézségektől. Jó esetben...

Látjuk a közös célt, és a vágy, a bizalom erősebb a kételyeknél. Kapcsolódunk, mert mássá akarunk válni, mert változni, fejlődni akarunk. 

De amikor szerető társunk megmutatja negatívnak hitt részeinket, megtorpanunk. Vajon ezt akartuk?

Sajnos sokszor álom- vagy mesevilágban élünk. Úgy véljük, itt a lehetőség valami teljesre, tökéletesre. Elfelejtjük, hogy a kapcsolat valódi világba vezet, és a tükör nem a mesevilágba visz. 

A kapcsolat igazi, őszinte tükör, önmagunk felfedezéséhez. Meglátni mindazt, ami jó érzéssel tölt el bennünket, de azt is, ami fájó, ami idejétmúlt, amit el kellene már engedni, mert elavult, nem fontos, de amit a fájdalomhoz vagy a megszépített "boldogsághoz" ragaszkodásunk nem hagy.

Ha képesek vagyunk a kapcsolatra őszintén ránézni, ha nem a saját vélt vagy a múltban keletkezett haragunk vezérel, és tudjuk a tükör igazságát tényként kezelni címkézés, megítélés helyett, ha nem elfordulunk, letakarjuk vagy összetörjük, hanem bátran és igazán őszintén belenézünk, akkor az végtelen horizonttá tágul érzelmünk hullámain. 

A kapcsolat önmagáért él, nem értünk. Ha fel tudjuk idézni, mennyi mindent tettünk a kapcsolatunkért, felülemelkedve a múltba tekintés révületén, ha képesek vagyunk elengedni önmagunk elé vetített határainkat, és belehelyezni magunkat a kapcsolatunk őszinte és megtartó lehetőségeibe, valamint valódi áldozatot hozni azzal, hogy őszintén, nyíltan felajánljuk magunkat a kapcsolatnak és nem feláldozzuk magunkat a kapcsolatért, olyan világba csöppenhetünk, amiről azt sem tudtuk, hogy létezhet.

Márai Sándor: Füves könyv

Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned.

Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled - feltűnés és hiú szerep nélkül - segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: "Igen, igen!" Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.

A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.

Márai Sándor: Füves könyv

Olvasó, ez a könyv szeretne őszinte lenni. Egy ember írta, kinek tudása szerény és véges. Nem akar mást ez a könyv, mint mind a megszámlálhatatlan könyvek, melyek a régmúlt és félmúlt időben beszélni akartak az ember sorsáról a világban. Szeretné elmondani egy ember, hogyan kell lakni, enni, inni, aludni, betegnek lenni és egészségesnek maradni, szeretni és unatkozni, készülni a halálra és megbékélni az élettel. Nem sok ez, mert az ember általában s e könyv írója különösen keveset tud csak önmagáról és a világról. De emberi feladatnak elég. Többre nem is vállalkozhatunk az életben. 

Ez a könyv tehát őszinte lesz, olvasó, s nem eszmékről és hősökről beszél majd, hanem csak arról, aminek köze van az emberhez. Írója nem tanítani akar, amikor e könyvet írja, hanem tanulni. A könyvekből akar tanulni, melyeket előtte írtak a bölcsek és a beavatottak, az emberek életéből akar tanulni, amennyire azt megfigyelni és megértenie sikerült, az élet jeleiből akar tanulni, tehát a betűből, az emberi szívből, a füvekből és az égi jelekből egyszerre. Mert mindez együtt alakítja az emberi sorsot. Nem tudós könyv ez, csak olyan, amilyent az elemiben tanítanak. Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot, és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten. 

S aki jobban tudja, mondja jobban.

Különböző fogadalmaink legnépszerűbb dátuma általában az Újév. Ritkán szoktunk bármilyen hosszútávú célt egyéb jeles dátumokon, születésnapok, esetleg kerek születésnapok, házassági évforduló és egyebeken kitűzni. Néhány gondolatindító mondatban összeszedem, hogy milyen tapasztalataim vannak mindezekről. Lehet velük vitatkozni, harcba szállni, de a célom ismét inkább az, hogy segítsen. Joggal kérdezheti a Kedves Olvasó, hogy miért aktuális ez még ennyi idő elteltével is? Éppen elég idő telt el a legnépszerűbb dátum óta, hogy megbizonyosodjunk róla, idén sem tettünk másképp. Természetesen mindig vannak kivételek, le a kalappal előttük és ezúton kívánok töretlen lelkesedést számukra.

Annak ellenére, hogy ez a szilveszteri-újévi forduló más jellegű volt, mint eddig bármikor, talán "józanabbul" vészeltük át, hogy megint eltelt egy év, ráadásul sok embernek sok változással, amit nagyon rosszul élt meg, akkor sem érdemes erre az időpontra tenni hosszú távú elképzeléseinket arról, hogy mit fogunk másképp csinálni, vagy gondolni ezentúl. Miért? Több okból is. 

Amikor még az önfeledt bulizásról, az elmúlt év zárásáról, különböző módokon történő elhajlásokról szólt az évforduló, akkor azért nem, mert másnap talán nem is emlékeztünk rá, hogy mit fogadtunk meg. A jelen időszakban pedig ebben a káoszban még inkább érdemes előre megtervezni, hogy konkrétan mit is szeretnénk elérni, mit szeretnénk megvalósítani és hosszú távon fenntartani. Azt is érdemes lejegyezni, hogy konkrétan milyen lépéseket szeretnénk és tudunk is tenni a kitűzött céljaink elérése érdekében.

Ne legyünk magunkhoz túl kemények, ne akarjunk szélsőséges dolgokat megvalósítani. Éppen elég dologban kell helyt állnunk, keménynek lennünk. Olyan rövid és hosszú távú célokat tűzzünk ki, amihez tudjuk tartani magunkat, melyeket örömmel teszünk, csak egy kicsit több odafigyelésre van szükség ahhoz, hogy a hétköznapok ne koptassák el és ne sorolják hátra, az utolsó feladatok mögé bújtatva. Inkább legyenek apró sikereink, melyek tovább tudnak vinni, kis lépésenként haladjunk és ne egy nagy célt tűzzünk ki (pl. év végére leadok 20 kg-t, vagy felszedek 5 kg-t).

Másik fontos tényező az időzítés. Több okból sem szerencsés a hivatalos, naptári évfordulóra tenni olyan új elhatározásokat, melyek kitartást és hosszú távú elkötelezettséget igényelnek. Alig léptünk be december közepe táján a csillagászati télbe, rövidek a nappalok, hosszúak az éjszakák, hosszabb ideig van sötétség, minden szürke, egyhangúak a napok, fáradtak vagyunk még, nincs meg a friss tavaszi lendület. Miért is lenne meg télen, pláne tél közepe táján. Ebben az időszakban érdemes összegezni az elmúlt időszakot, az elmúlt évet, tervezgetni az újat, végiggondolni, hogy mit szeretnénk másképp tenni, ami jóleső érzéssel töltene el, nem pedig kínkeservet okozna. Elég hosszú idő áll rendelkezésünkre, így érdemes minél részletesebben végiggondolni és le is írni, hogy milyen céljaink vannak. Nem érdemes túl hosszú, sokkal inkább részletes listát írni. Ne vállaljuk túl magunkat, tűzzünk ki inkább kevesebb célt, mint hogy végül feladjuk az egészet. 

Mi a megfelelő időzítés? Amikor úgy érezzük, nem várunk tovább, kidolgoztuk a részleteket és beiktattunk a napirendjeinkbe "esőnapot" is, ami nem teljes elhajlást jelent, csak egy rövid kis szünetet, amikor megpihen a testünk, a lelkünk és az elménk. Amikor kezdenek a nappalok hosszabbak lenni, az éjszakák és a vele járó sötétebb időszakok pedig rövidebbek. Amikor újra kisüt a nap és kibújnak az első tavaszi virágok, amikor újra ébred a lelkünk. Elkezdhetjük felfrissíteni magunkat és környezetünket.

Amennyiben az égiek segítségét is igénybe kívánjuk venni, akkor talán a legjobb időzítés idén március 20-i szombati csillagászati (igazi) tavasz kezdete, amikor a Nap belép a Kos asztrológiai jelébe. Túl spirituálisan hangzik mindez? Lehet, de mi ezzel a baj? Akik hisznek az égiek segítségében, azok használják bátran, akik pedig nem, ők egyszerűen csak próbálják ki. Van még addig pár napunk, nem maradtunk le semmiről. Jobb később elkezdeni, mint soha...