Általánosságban írok néhány gondolatot a rák lelki okairól, mely nem szó szerint értendő, nem egy bárkire ráhúzható séma, inkább gondolatindító, hogy merre keressen, kutasson a betegséget megérteni szándékozó, közvetlenül vagy közvetetten érintett személy.

Részlet Kalo Jenő: A gyógyulás szelencéje III. kötetből

A rákos beteg alapvetően jó embernek mondható. Legalábbis mindent igyekszik elkövetni azért, hogy a külvilág jónak, szerethetőnek, elfogadhatónak lássa. Szolgálatkészségét olyan szintre képes fejleszteni, hogy maga lesz a megtestesült önfeláldozás. Ezzel a viselkedésével elnyomja alapkarakterének gyakran nagyon fontos önérvényesítő jellegét. Ez az önfeláldozó viselkedési attitűd háttérbe szorítja az önmegvalósító törekvéseket, amiből következik, hogy sokszor éveken keresztül nem teljesülnek az egyén vágyai, akaratai. Olykor kimondottan, olykor kimondatlanul áldozatnak éli meg magát, mondván: "Legyen úgy, ahogy te akarod, nekem nem számít, én kibírom." Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyják el ajkát, mialatt a lelke mélyén berzenkedik, és természetes lázadási képességét elnyomja. Isten őrizz lázadni, hiszen akkor nem fognak szeretni - gondolja -, elítélik a viselkedésemet, és olyan helyzetbe kerülhetek, ami egyenlő a létbizonytalansággal. Ezért az ilyen típusú ember nem szól a családban, nem beszél vissza a munkahelyén és engedelmeskedik a szülők elvárásainak még akkor is, ha már 50 éves. Gyakran van híján az önbizalomnak, és ebből adódóan eleve úgy gondolja, hogy neki úgysem sikerülhet. Kifelé mindig félénken és visszahúzódóan reagál az élet kihívásaira, elfojtja természetes lázadását, elégedetlenségét.

Ez a jellemzés tökéletesen illik egy ma diagnosztizált bármilyen rákbeteg emberre. Lehet, hogy a tisztelt olvasó saját ismeretségi körében a rákos betegeket nem ilyennek látja, ezért arra kérem, kapargassa meg egy kicsit a felszínt, nézzen a dolgok mögé, és rögtön ki fog derülni, hogy rákos ismerőse is valahol áldozat, aki a mindennapokban úgy mutatja, hogy ezt szívesen vállalja, ugyanakkor a lelke mélyén mélységesen szenved.

Nagyon leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy minden rákos emberben egy tudattalan halálvágy kap teret. Vannak, akik tesztelik környezetüket. elsősorban azért, hogy megtapasztalják a közvetlen ismerősök, rokonok, barátok viselkedésében, milyen a reakciójuk, ha megtudják, hogy súlyos betegek. Összefog-e a környezet? Tanúsítanak-e megértést, szeretet, elfogadást? Mondhatnánk azt is, hogy a rákos beteg tudat alatt "megvizsgálja", mit szólna a környezete ahhoz, ha ő meghalna. Sajnos azt kell mondanom, ez a fajta viselkedés nem nagyon kecsegtet a gyógyulás lehetőségével. A probléma ezzel az, hogy az egyén a betegségével még mindig a külvilágtól vár visszaigazolást arra, hogy ő fontos és szerethető. Magunknak kell fontossá válnunk önmagunk számára, nekünk magunknak kell átéreznünk azt, hogy szerethetőek vagyunk és szeretjük is magunkat. Aki erre a változásra képes, hisz önmagában és véghezviszi a szükséges "lázadást", annak minden esélye megvan a gyógyulásra. 

A rákos betegnek el kell engednie a múltat, hinnie kell, és éreznie kell azt a képességet, hogy meg tud újulni. Fontos, hogy legyen jövőképe, célja, és képes legyen arra, hogy akár a közvetlen környezetével ellentétben is kinyilvánítsa saját fontosságát, saját maga iránti elkötelezett szeretetét. Keresi az utat és a megoldást saját gyógyulása felé, és amit eddig általában nem csinált: végre saját kezébe veszi az életét. Annak ellenére is megteszi ezt, ha a környezete megdöbben, ha a közvetlen közelében élő rokonok, ismerősök felháborodnak, érthetetlennek nevezik a viselkedését, sőt talán még el is fordulnak tőle. Egy ilyen helyzetben nyilván nehezebb dacolni az ellenállással, de akkor is meg kell tenni, éppen annak érdekében, hogy az egyén tiszta szívből fel tudja vállalni önmagát, vágyait, elképzeléseit és mindazt, aminek eddig nem tudott eleget tenni, vagy amit nem mert megtenni. Ez a viselkedés gyökeres változást hoz az egyén életében, és ennek következtében a testi egészségében is.

Amikor ezeket a sorokat olvastam - 2012 nyara lehetett -, mélységesen felháborított. Hogyan lehet általánosítani a rákbeteget, mikor mindenkinek más az életútja? Amikor többször átolvastam és hetekig azzal foglalkoztam, hogy végigvettem életem történéseit, arra a következtetésre jutottam, hogy: de. Én is így működtem - divatos szóhasználattal: tudattalanul - és nem vettem észre, mit művelek. Belül lázadtam egész életemben. És igen, utólag már belátom, az vezérelt, hogy vajon összehoz-e ez a betegség a családommal, vagy sem. Fájdalmasan vettem róla tudomást, hogy nem. És tudtam, ha ez nem, akkor már semmi sem. 

Akkor már túl voltam a számomra kritikus három hónapon, amikor azt kívántam, ha van Isten, nem lesz reggel... Rájöttem, hogy ez nem így működik, ezért döntenem kell: vagy feladom, vagy újrakezdem. Utóbbi mellett döntöttem, bár még elég labilis voltam és sokszor visszaestem, valamiért mégis kitartottam.

Aztán eljött az az idő is, amikor ezt már mások előtt is felvállaltam, 'lázadtam' (na jó, próbáltam...), persze értetlenül fogadták. És kik? Természetesen a saját családtagok. Nem azok, akikkel napi kapcsolatban voltam, hanem azok, akikkel egész életemben jó esetben évente kétszer együtt töltöttünk egy hétvégi napot. Nem egy egész hétvégét, csak mondjuk tizenegy és négy óra között, megebédeltünk és ment mindenki a maga útjára. Amolyan "jópofi", mint karácsonykor, amikor mindenki szereti egymást, egész évben pedig semmit nem tud a másikról. A közösségi oldalak megjelenésével ez csak rontott a helyzeten, az egy kirakat, ahol mindenki szép, sikeres és boldog...de ez más téma. Annyiban azonban nem, hogy közösségi oldalon "üzengetve" mindenféle idézetekkel hozták tudomásomra a "kedves" családtagok, milyen mélységesen elítélnek és elhatárolódnak tőlem. Puff. Sebaj. Most már minden csak addig fáj, amíg történik...Három nap volt régen, ma már csak kettő. Vagyis: 'Minden csoda két napig tart. Régebben három napig tartott, de azóta felgyorsult a világ.'