...nem ugyanaz, ha valaki a betegség ellen küzd, vagy az egészségéért tesz meg mindent.

A vonzás törvénye szerint nem azt kapjuk, amit szeretnénk, hanem ahogy érzünk.  Vagyis azt kapjuk, amiért vagy ami ellen teszünk valamit. 

Ha a betegség ellen teszel, akkor erősíted a betegség energiáját és az veled marad. Ha azt akarod, hogy eltűnjön, akkor az egészségért dolgozz!

Sok ember hal meg daganatban, és azok tudnak ténylegesen meggyógyulni, akik fejben meg tudják változtatni a hozzáállásukat a betegséghez és mély lelki változáson mennek keresztül, a megfelelő kezelések mellett.

Ahogy azt a cím alapján sejteni lehet, kicsit eltérek az eddigi témától. Hiszen coach-ként nem csak sorstársakkal foglalkozom, mert az benne tartana a betegségben, ez a tapasztalatom. Többek között ezért foglalkozom egyéni konzultációkkal és nem létesítek csoportot sorstársaknak. Nem az a cél, hogy örök életre benne ragadjunk abban az energiában, hanem az, hogy a jelenlegi helyzetből kimásszuk. Ebben a coaching tökéletes társam. Imádom.

Tehát ez a bejegyzés a párkapcsolati dinamikák egyikéről szól, kicsit játékosabban és nem annyira szárazon, mint ahogy azt a pszichológiai és egyéb írásokban olvashatjuk, ráadásul nem is az a szándékom, hogy egy tudományos megközelítést írjak le. Egyszerűen csak egy "szokásos" éjszakai agymenésem, ugyanis mostanában éjjel jön az ihlet, én pedig nem tudok neki ellenállni. Le kell, hogy írjam. 

Folytatom az előző két bejegyzés gondolatmenetét. Rá vagyok kattanva a témára? Igen. Fontosnak tartom. Álljon itt ismét néhány sor az előzőekben idézett könyvből.

A 'riogatós' asztrológiával nem tudok azonosulni, mert arról szól, hogy melyik héten, hónapban és évben mitől rettegjünk. Sokkal nagyobb híve vagyok annak, hogy a jelenlegi helyzetből hozzuk ki a legjobbat. Az asztrozófia egyik lényege ebben rejlik...

Az alábbi idézett sorokat azonban el tudom fogadni.

Az emésztés szó egyik legfontosabb szimbóluma kétértelműséget fejez ki a magyar nyelvben. Valamit megemészteni annyit jelent, mint feldolgozni, magunkévá tenni és elfogadni. Ha valamit nem tudunk megemészteni, az azt szimbolizálja, hogy nem vagyunk képesek feldolgozni egy minket ért sérelmet, nem tudjuk elengedni a sérelmeinket, és lelki síkon sérültek maradunk. Ez gyakran vezet csalódottsághoz, lemondó, közömbös, depressziós viselkedéshez, és ennek következtében az emésztőrendszer különböző területei állandó irritációnak lesznek kitéve. Ez jelentkezhet állandó gyomorhurutban, bélirritációban, vagy ha az emésztőcsatorna felső szakaszára gondolunk, akkor a száj, a nyelv, a garat vagy a nyelőcső irritációjában. Az állandó irritáció azt fejezi ki, hogy a minket ért kellemetlenségeket, lelki traumákat nem tudjuk feldolgozni, nem tudunk velük mit kezdeni, elfojtjuk őket., úgy teszünk, mintha nem bántana, megpróbálunk maximálisan toleránsnak mutatkozni. Ily módon a tünet őszintén szembesít azzal, hogy melyik az a terület, amelyikkel gondunk van. Ez lehet a nyelés, az emésztés vagy épp az ürítés területe, más szóval lenyelni annyit tesz, mint befogadni; megemészteni annyit tesz, mint beépíteni, asszimilálni és egyben elfogadni valamit; üríteni pedig annyi, mint valamit elengedni, kiüríteni, eltávolítani vagy akár rendszerezni: amire szükségem van, azt megtartom, amire nincs, attól elbúcsúzom. Az állandó irritáció az adott terület lázadását jelzi.

Nem csak az számít, hogy valamit kimondunk-e vagy kimerünk-e mondani, hanem az is, hogy mások megjegyzéseit, kimondott gondolatait, felfogását, értékítéletét el tudjuk-e fogadni, le tudjuk-e "nyelni". Hiába mutatunk békés ábrázatot, hiába biztosítjuk a másikat, hogy nem bántott meg, nem biztos, hogy mi is így érezzük. Az egyszerűbb hétköznapi betegségek egy-két kisebb eset érzelmi feldolgozatlanságának a következményei.  A rák mindig akkor jelentkezik, amikor egy helyzet huzamosabb ideje, hónapok, évek óta fennáll, és kilátásunk sincs a megoldásra, legalábbis így hisszük. 

Gyomorrák esetében a gyomor szimbóluma, a Hold ad igazi felvilágosítást. A Hold a Rák zodiákusjellel kapcsolatos, és ez azt jelenti, hogy elsősorban édesanyánk és családunk szimbólumaként jön szóba. 

 

A saját születési képletem alátámasztja az utolsó mondatban leírtakat. (Rák Hold a 12-es házban, tehát van alapja...)

Általánosságban írok néhány gondolatot a rák lelki okairól, mely nem szó szerint értendő, nem egy bárkire ráhúzható séma, inkább gondolatindító, hogy merre keressen, kutasson a betegséget megérteni szándékozó, közvetlenül vagy közvetetten érintett személy.

Részlet Kalo Jenő: A gyógyulás szelencéje III. kötetből

A rákos beteg alapvetően jó embernek mondható. Legalábbis mindent igyekszik elkövetni azért, hogy a külvilág jónak, szerethetőnek, elfogadhatónak lássa. Szolgálatkészségét olyan szintre képes fejleszteni, hogy maga lesz a megtestesült önfeláldozás. Ezzel a viselkedésével elnyomja alapkarakterének gyakran nagyon fontos önérvényesítő jellegét. Ez az önfeláldozó viselkedési attitűd háttérbe szorítja az önmegvalósító törekvéseket, amiből következik, hogy sokszor éveken keresztül nem teljesülnek az egyén vágyai, akaratai. Olykor kimondottan, olykor kimondatlanul áldozatnak éli meg magát, mondván: "Legyen úgy, ahogy te akarod, nekem nem számít, én kibírom." Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyják el ajkát, mialatt a lelke mélyén berzenkedik, és természetes lázadási képességét elnyomja. Isten őrizz lázadni, hiszen akkor nem fognak szeretni - gondolja -, elítélik a viselkedésemet, és olyan helyzetbe kerülhetek, ami egyenlő a létbizonytalansággal. Ezért az ilyen típusú ember nem szól a családban, nem beszél vissza a munkahelyén és engedelmeskedik a szülők elvárásainak még akkor is, ha már 50 éves. Gyakran van híján az önbizalomnak, és ebből adódóan eleve úgy gondolja, hogy neki úgysem sikerülhet. Kifelé mindig félénken és visszahúzódóan reagál az élet kihívásaira, elfojtja természetes lázadását, elégedetlenségét.

Ez a jellemzés tökéletesen illik egy ma diagnosztizált bármilyen rákbeteg emberre. Lehet, hogy a tisztelt olvasó saját ismeretségi körében a rákos betegeket nem ilyennek látja, ezért arra kérem, kapargassa meg egy kicsit a felszínt, nézzen a dolgok mögé, és rögtön ki fog derülni, hogy rákos ismerőse is valahol áldozat, aki a mindennapokban úgy mutatja, hogy ezt szívesen vállalja, ugyanakkor a lelke mélyén mélységesen szenved.

Nagyon leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy minden rákos emberben egy tudattalan halálvágy kap teret. Vannak, akik tesztelik környezetüket. elsősorban azért, hogy megtapasztalják a közvetlen ismerősök, rokonok, barátok viselkedésében, milyen a reakciójuk, ha megtudják, hogy súlyos betegek. Összefog-e a környezet? Tanúsítanak-e megértést, szeretet, elfogadást? Mondhatnánk azt is, hogy a rákos beteg tudat alatt "megvizsgálja", mit szólna a környezete ahhoz, ha ő meghalna. Sajnos azt kell mondanom, ez a fajta viselkedés nem nagyon kecsegtet a gyógyulás lehetőségével. A probléma ezzel az, hogy az egyén a betegségével még mindig a külvilágtól vár visszaigazolást arra, hogy ő fontos és szerethető. Magunknak kell fontossá válnunk önmagunk számára, nekünk magunknak kell átéreznünk azt, hogy szerethetőek vagyunk és szeretjük is magunkat. Aki erre a változásra képes, hisz önmagában és véghezviszi a szükséges "lázadást", annak minden esélye megvan a gyógyulásra. 

A rákos betegnek el kell engednie a múltat, hinnie kell, és éreznie kell azt a képességet, hogy meg tud újulni. Fontos, hogy legyen jövőképe, célja, és képes legyen arra, hogy akár a közvetlen környezetével ellentétben is kinyilvánítsa saját fontosságát, saját maga iránti elkötelezett szeretetét. Keresi az utat és a megoldást saját gyógyulása felé, és amit eddig általában nem csinált: végre saját kezébe veszi az életét. Annak ellenére is megteszi ezt, ha a környezete megdöbben, ha a közvetlen közelében élő rokonok, ismerősök felháborodnak, érthetetlennek nevezik a viselkedését, sőt talán még el is fordulnak tőle. Egy ilyen helyzetben nyilván nehezebb dacolni az ellenállással, de akkor is meg kell tenni, éppen annak érdekében, hogy az egyén tiszta szívből fel tudja vállalni önmagát, vágyait, elképzeléseit és mindazt, aminek eddig nem tudott eleget tenni, vagy amit nem mert megtenni. Ez a viselkedés gyökeres változást hoz az egyén életében, és ennek következtében a testi egészségében is.

Amikor ezeket a sorokat olvastam - 2012 nyara lehetett -, mélységesen felháborított. Hogyan lehet általánosítani a rákbeteget, mikor mindenkinek más az életútja? Amikor többször átolvastam és hetekig azzal foglalkoztam, hogy végigvettem életem történéseit, arra a következtetésre jutottam, hogy: de. Én is így működtem - divatos szóhasználattal: tudattalanul - és nem vettem észre, mit művelek. Belül lázadtam egész életemben. És igen, utólag már belátom, az vezérelt, hogy vajon összehoz-e ez a betegség a családommal, vagy sem. Fájdalmasan vettem róla tudomást, hogy nem. És tudtam, ha ez nem, akkor már semmi sem. 

Akkor már túl voltam a számomra kritikus három hónapon, amikor azt kívántam, ha van Isten, nem lesz reggel... Rájöttem, hogy ez nem így működik, ezért döntenem kell: vagy feladom, vagy újrakezdem. Utóbbi mellett döntöttem, bár még elég labilis voltam és sokszor visszaestem, valamiért mégis kitartottam.

Aztán eljött az az idő is, amikor ezt már mások előtt is felvállaltam, 'lázadtam' (na jó, próbáltam...), persze értetlenül fogadták. És kik? Természetesen a saját családtagok. Nem azok, akikkel napi kapcsolatban voltam, hanem azok, akikkel egész életemben jó esetben évente kétszer együtt töltöttünk egy hétvégi napot. Nem egy egész hétvégét, csak mondjuk tizenegy és négy óra között, megebédeltünk és ment mindenki a maga útjára. Amolyan "jópofi", mint karácsonykor, amikor mindenki szereti egymást, egész évben pedig semmit nem tud a másikról. A közösségi oldalak megjelenésével ez csak rontott a helyzeten, az egy kirakat, ahol mindenki szép, sikeres és boldog...de ez más téma. Annyiban azonban nem, hogy közösségi oldalon "üzengetve" mindenféle idézetekkel hozták tudomásomra a "kedves" családtagok, milyen mélységesen elítélnek és elhatárolódnak tőlem. Puff. Sebaj. Most már minden csak addig fáj, amíg történik...Három nap volt régen, ma már csak kettő. Vagyis: 'Minden csoda két napig tart. Régebben három napig tartott, de azóta felgyorsult a világ.'

10 évvel ezelőtt nem igazán foglalkoztam a betegségek lelki hátterével, sem azzal, hogy az életünket magunk teremtjük és ahogy be tudjuk vonzani a "rosszat", ugyanúgy a "jót" is. Ma már a jó és rossz fogalma sem nagyon létezik számomra, de ez egy más téma és ezt még én is tanulom.

A műtét utáni egyedüllét, az állandó "agyalás", meghozta azt az eredményt, hogy elkezdjenek felmerülni a 'miért'-ek és válaszokat kapjanak a 'hogyan'-ok. Akkor még nem tudtam, hogy ez az út mennyire hosszú lehet, ráadásul nem is elég széles. Mára ez már megváltozott.

Az első felismerések egyikét egy neves magyar asztrológus háromkötetes könyve hozta el. Az asztrológia mindig is érdekelt. Nagyon fiatalon még elég volt a bulvár szintű horoszkóp, a különböző újságokban, színes magazinokban. Később már maga az asztrológia, az egyénre szabott horoszkóp elkészíttetése (egy alkalommal az akkori kedvenc Füles rejtvényújságban nyertem egy ilyen témájú könyvet, melynek íróját is felkerestem és elkészült első horoszkópom). 10 éve már az asztrológiával való foglalkozás is érdekelt, de valahogy mindig megszólalt bennem egy "kis hang", hogy nem ez az igazi, várjak még ezzel. Nem tetszett benne, hogy vannak rossz állások, rossz bolygók, vagyis olyan "riogatós" az egész. Imádok halogatni, így nem volt nehéz várni, de abszolút megérte: az asztrozófiában megtaláltam az utam, ahol megtanultam, hogy nincsenek rossz fényszögek, nehéz állások, szemét bolygók. Egyszerűen 'csak' a 12 életterületen (házak), a különböző zodiákusi jegyek által (melyek mindenkinél szerepelnek), működtetjük alacsony vagy magas szinten a bolygókat (mind a tízet), valamint a csillagképek is "bejátszanak", de az már hab a tortán.

Lelkesen tanulom és gyakorlom az asztroszkóp elkészítését, melyet szeretnék a segítő munkámban is kamatoztatni. Ráadásul úgy gondolom, egy mai tudatos embernek nagy hasznára válhat, ha tudja mit hozott magával, mi a célja és azt hogyan tudja megoldani. Mindezt anélkül, hogy belepréselnénk saját magunkat és másokat többféle önismereti tesztbe. Biztosan annak is meg van a helye, ahol ezt lehet jól kamatoztatni, én valahogy nem éreztem rá coach-ként sem, mert szerintem minden ember egyedi, mindenkinek a saját útját kell járnia. Ehhez az asztrozófia nagyon jó eszköz lehet. Adhatunk segítséget az elinduláshoz, más nézőpontot az elakadásból való kilábaláshoz, de nem zárhatunk be senkit egy keretbe.

...és most visszakanyarodnék az eredeti témához:

Annak ellenére, hogy nem az utam első állomásán találtam rá a "magyarázatra", elindított egy más irányba és ezt szeretném megosztani azokkal, akikkel ez rezonál. Az asztrológiai összefüggéseket kihagyom belőle amennyire lehet, és próbálok összpontosítani a lényegre, hogy ~emészthető~ legyen. Már gyomor nélkül is... Tudom, morbid. De ez van. Így is tudni kell emészteni. Meg lehet tanulni, még ha időbe telik is. Hogy miért fontos megérteni a lelki összefüggéseket még mindig (vagy egyre inkább)? Mert hiába távolítanak el egy szervet, ha még mindig ugyanúgy élünk, ugyanúgy cselekszünk, gondolkodunk és érzünk. Elnyomhatjuk ideig-óráig ezeket, de ha nem szeretnénk kiújulást, újabb sejtburjánzást, itt az idő változtatni hozzáállásunkon.

Részlet Kalo Jenő: A gyógyulás szelencéje II. kötetből

A gyomorban folytatódik a szájban megkezdett emésztési folyamat, és az étel összekeveredik a gyomornedvekkel. Előfordulhat, hogy valakinek "gyomrára megy" az idegesség, és lelki problémák miatt nem képes megemészteni, amit lenyelt, és kihányja. Az is lehet, hogy csak hányingere van. A kérdés csak az, hogy mitől? Racionális gondolkodásunkkal mindig találunk okot a külvilágban, a különböző anyagokban, folyamatokban, de legkevésbé keressük az okot más emberek iránt felmerülő érzéseinkben, illetve a saját magunk iránt érzett esetleges megvetésünkben, lekicsinylésünkben, önutálatunkban. Amit nem tudunk megemészteni, azt másokkal vagy magunkkal kapcsolatban érezzük, csak sokszor még magunknak sem merjük bevallani, ezért hárítjuk a tudattalanunkba. 

A gyomorhurut  (gasztritisz) a gyomrot bélelő nyálkahártya gyulladása, amelynek hátterében számtalan ok húzódhat meg, például baktérium, vírus, gomba, heveny stressz stb. Ha például a gyomorsav kimarja a gyomor nyálkahártyáját, kezdetben gasztritiszről beszélünk, később a nyálkahártya kimaródásából fekély lehet, amely súlyosabb esetben perforálódhat. Ha gyakran előfordul valakinél a gyomorhurut, az azt szimbolizálja, hogy valamit nem tudunk feldolgozni, amit mások okoztak nekünk, nem tudjuk kiadni a mérgünket és savtúltengésünk lesz. Kérdezzük is egymástól: "mi marja a lelkedet?"; "Mit nem tudsz megemészteni?" Például mások agresszióját. Az anyám és apám állandó konfliktusait. Az életem bizonytalanságát. A párkapcsolatom bizonytalanságát. Melyek azok a félelmek, amelyek a lelkemet mardossák? Vagy a lelkiismeret-furdalásom nem engedi, hogy megtaláljam a gyógyírt? 

A gyomorfekély (vagy akár nyombélfekély) akkor fordul elő, ha a fenti problémákat nem tudjuk megoldani. Ha a problémák fölött érzett önmarcangolásunk krónikussá válik. Nem vagyunk képesek kibeszélni, nem tudjuk megbeszélni az adott konfliktust, kiéleződött szituációt, másrészt az idegrendszerünk állandó feszültségben, stresszben van. A fekélytől szenvedő embernek az arca is sápadt, beesett, nem tud mosolyogni, nem tudja jól érezni magát, létbizonytalanság gyötri. Ez nemcsak pénzügyi gond lehet, hanem például egy gyermek is átélheti, akinek a szülei hetente válni készülnek.

A gyomorrák: még súlyosabb állapotba kerülhetünk, ha ezt az élethelyzetünket szolgaian és megadóan fogadjuk, a lázadás legkisebb jele nélkül. Mártíromságunknak és önfeladásunknak meglesz a következménye. Ha mi nem lázadunk, ha érzelmileg megalázottnak érezzük magunkat, és az állandó lelki terrort nem rázzuk le magunkról, akár csak úgy, hogy másképp, más felfogással közelítjük meg az adott élethelyzetünket, akkor sejtjeink fellázadnak, és az eredmény testi szinten gyomorrákban manifesztálódhat.

 

Közeledik születésem órája (asztrozófus "tanonc"-ként és pénzügyesként fontos a pontosság). :)

Egy kis számvetést tartok. Csak úgy, magamnak. És persze Mindenkinek, aki szentel rá pár percet. Megtisztel.

45 év. Hosszú és rögös út volt idáig. Örök útkeresőként most talán megértem arra, hogy ne azt nézzem rettegve, milyen hosszú, hanem milyen széles (lehet)... Mi fér(het) bele és mi nem. Ezt azért mindig el tudtam dönteni hamar, de leginkább fekete-fehér dologként. Mostanra az út színesebb és lényegesen szélesebb.

10 év. A legtöményebb tíz év. Tele küzdelemmel, élni akarással és nem akarással, tele örömmel és bánattal, fájdalmakkal és megkönnyebbülésekkel, kellemes és bizony kellemetlen csalódással, csalódásokkal. Sok dolog elgondolkodtatott, vajon miért kaptam egy inkarnáción belül 3 életet. Három olyan lehetőséget, ahol igazán nagyot fordult az életem. 

Az elsőt 45 éve. A másodikat 25 évesen, a harmadikat 35 évesen. Ezért most a számvetés. Nem kerek évfordulókhoz kötött irányváltások, hanem "köztes" állapotok. Mitől távolodom, mi felé közeledem. Ma már eljutottam odáig, hogy izgatottan várom és igen, ehhez számomra ennyi idő és az ennyi idő alatt bekövetkezett események tömkelege kellett. Mind. Egytől egyig. Mert így lettem az, aki most vagyok. Azzá váltam, aki tud örülni végre annak (talán először), hogy él, hogy élhet.

Sosem volt szülinapi bulim, ahol ünnepeltethetem és éltethetem magam. Igen, a közösségi oldalon sokáig publikus volt. De már nem az a lényeg, hogy kit figyelmeztet az oldal, sem az, hogy kinek jut spontán eszébe. (Persze az utóbbi nagyon jól esik és ezúton is köszönöm.) Ha már a saját szülő sem emlékszik rá és nem emlékezik meg róla, pedig egyke vagy... az azért egy kicsit fájó pont...még. De ez is elmúlik egyszer, mint minden. Viszont sokkal nagyobb értéke van, hogy leülhetek csendben és megtehetem, hogy végigveszem az életemet. 

Mi történt és miért történt. Teóriákat gyártok? Elképzelhető. De ha nincs benne neheztelés, harag, düh, másra mutogatás, csak tanítás amit már megértettem és amit még nem, akkor kit érdekel, hogy ez teória vagy sem? Nem címkézek. Többé már nem. Felesleges. Hiszen minden címkét magamból veszek ki, a saját "tudástáramból", a saját tapasztalataimból és a pillanatnyi lelki állapotomból, mivel nem úgy látom a dolgokat, ahogy azok vannak, hanem ahogy én vagyok...

...és én köszönöm,  jól vagyok.

Megrögzött "várakozó" vagy?

Életed mekkora hányadát töltöd várakozással?

Nem ritka az olyan ember, aki egész életét arra várva tölti, hogy elkezdjen élni. Én is ismerek ilyet, évekig nézett velem szembe a tükörben.

A várakozás egy elmeállapot. Ez azt jelenti, hogy a jövőt akarod, a jelent pedig nem.

Nem az kell, ami van, hanem azt szeretnéd, arra vágysz, ami nincs.

A várakozással tudat alatti belső konfliktust teremtesz a nem óhajtott jelen, az itt és most, valamint a hőn áhított, elképzelt jövő között.

Ha bőségre vágysz, az nem érkezhet meg a jövőben. Csak akkor, amikor megbecsülöd, elismered és teljesen elfogadod a jelen valóságodat. Azt, aki vagy, ahol éppen vagy, amit éppen most csinálsz. Amikor teljesen elfogadod azt, amid van, amikor hálás vagy érte, hálás tudsz lenni azért, ami van, azért, hogy élsz és ahogyan élsz.

A bőség nem csupán az anyagi dolgokat jelenti. Az igazi bőség a jelen pillanatért, és a mostani élet teljességéért érzett hála. Ez pedig nem jöhet valamikor a jövőben.

Ha elégedetlen vagy a jelenlegi helyzeteddel, azzal, amid van, ahol vagy, sőt, talán még frusztrált vagy és haragot is érzel a jelenleg hiányzó dolgok miatt, az ösztönözhet ugyan több pénz megszerzésére, esetleg meggazdagodásra, amit akár el is érhetsz, de belül továbbra is hiányt fogsz érezni. Átélhetsz pénzért megvásárolható élményeket, ám ahogy azok jönnek, el is múlnak és utánuk szintén csak az üresség, valamint a fizikai vagy lelki örömök iránti igény marad. Nem a jelenben élsz, így nem érezheted a megnyilvánuló teljességét, azaz az igazi bőséget. Ezért hagyj fel ezzel! Mondj le a várakozás elmeállapotáról és lépj be a jelen pillanatba. Csak legyél és élvezd a létezést. 

Márai Sándor: Füves könyv

S mert vándor vagy, mindennap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén, és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: "Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van." Körülbelül így szól hozzád az élet, mindennap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj mindennap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

Az igazság az, hogy folyamatosan vonakodunk segítséget kérni. Egészségtelenné duzzadt függetlenségi vágyunk a változás helyett csak új szenvedéseket, szükségtelen nehézségeket és felesleges magányt nyit meg számunkra. A segítség el nem fogadása arroganciát és büszkeséget jelent. Nem bölcs dolog egész életünkben csak a saját erősségeinkre támaszkodva mászni a kihívások hegycsúcsait. Így soha nem fogsz elérni egy igazi csúcsot sem. Segítség nélkül versenyezni az egész világgal, szinte lehetetlen.

Merd kérni, ha segítségre van szükséged!

A segítségkérés nem az intelligencia hiányát, hanem a bátorságot jelenti. Csak egy dolog akadályoz meg, hogy korlátlan segítséget kapj –segítségkéréstől való félelmed. Mitől félsz?

1. Elfogadás: „Úgyis megtagadnak engem?”
2. Régi sebek: „Nem bízok senkiben.”
3. Büszkeség: „Segítségkérésem gyengeséget mutat.”
4. Arrogancia: „Külső segítség nélkül is menni fog. Bármit meg tudok így tenni.”
5. Rivalizálás: „ A segítség elfogadása olyan, mint a vereség beismerése és elfogadása.”
6. Látszat-alázatosság: „Nem akarok senkit terhelni.”
7. Bűntudat: „Isten mindenkinek segít, csak nekem nem.”
8. Szkepticizmus: „Különben is, senki sem tud rajtam segíteni.”
9. Függetlenség: „Nem akarok senkinek leköteleződni.”
10. Az irányítás vágya: „Mi lenne, ha nem kérnék segítséget?”

Önmagad és életed megváltoztatásához segítségre van szükséged.
A céltudatosság uralja a világot. Ha igazán segítségre van szükséged, akkor mindig időben megkapod.
Ha elutasítod a segítségkérést, ilyen módon felesleges szenvedéseket és problémákat okozol magadnak. Valójában a bölcsesség egoizmusát, a hatalom elszigeteltségét és a béke magányát részesíted előnyben.
A szenvedésedre adott válasz a segítség. Nem vagy egyedül, a segítség mindig kéznél van, csak kérni kell.
A világ legrövidebb és leghatékonyabb imája csak egy szóból áll – „Segíts!” A segítség ima, egy felhívás Felsőbb Elmédnek, hogy vegye át az irányítást.
A segítségkérés a kegyelem kiapadhatatlan forrásához kapcsolódik.
Ha úgy érzed, hogy nem kapod meg a kért segítséget, akkor valószínűleg blokkolod azt, azaz egyszerre várod és utasítod el azt.
Ne feledd: segítséget kérve csak az egoizmusod és a szenvedésed egy részét veszíted el, és a nyereség a teljes szabadság lesz.

 Forrás:

Késmárki László:A gyógyulás kulcsa A pszichoszomatika nagy könyve Ankh Kiadó 2020.